Későn érő típus - Utam a magyar zsidó identitásig - Margit Harsányi

Harsányi Margit angoltanár Budapesten. Öt év nyelviskolai tanítás után elindította saját vállalkozását, ahol 14 és 65 év között mindenféle korosztályt tanít.

Az elmúlt 10 évben dolgozott önkéntes szervezőként a Budapest Pride nevű LMBTQ szervezetnél, az Around the Table ifjúsági zsidó szervezetnél.

Margit mester diplomát szerzett az ELTE Anglisztika szakán és alapdiplomát kapott a Bárczi Gyógypedagógiai karon.

Szabadidejében kerékpározni és túrázni szokott.

---

A kezdet kezdete óta tudtam, hogy zsidó vagyok. Már azelőtt tudtam, hogy értettem volna, mit jelent. Nem nagyon lehetett elbújni előle, mert apai nagyszüleim úgy próbálták feldolgozni a holokauszt borzalmait, hogy vég nélkül beszéltek róla. Számukra ez szinte az öngyógyítás önkéntelen módja volt. Nekem és a testvéreimnek viszont egy nyomasztó beavatás az örökségünkbe, az ő traumájukon keresztül.

Harmincvalahány éves kelet-európai zsidóként tudom, hogy ez a harmadgenerációs túlélők közös sorsa. Mindegy, hogy az adott családban tudtak-e beszélni az elmondhatatlanról, vagy tabu maradt mindvégig, a zsidó barátaim jelentős része küzdött azzal, hogy elfogadja, megszeresse ezt az identitást, amely oly szorosan összekötődik a félelem, a gyász és a veszteség érzésével.

A nagy kérdések kamaszkorom kora éveiben kerültek elő. Mégis mi a csudát jelent, hogy zsidó vagyok? A családom nem gyakorolta a vallást. A legutolsó ember, aki követte a hagyományokat nagyapám nagyanyja volt. Nem jártunk zsinagógába, nem igazán ettünk kóser ételeket. Egy szó mint száz, nem vagyok vallásos, és a szó szigorú értelmében nem is tartozom egy közösséghez. Tizenhárom-tizennégy évesen a legeslegfontosabb kérdés, ami motoszkált bennem az volt, hogy miért is kell ennyi félelmet éreznem, ha még csak nem is vagyok „igazi” zsidó?

Egészen tizenhét éves koromig nem állt össze a kép. Tinédzserként kezdett egyre inkább elérni engem is a hírekben, hogy a magyar közéletbe visszaszivárog az antiszemitizmus. Érdekes módon, valami ellenszegülés ébredt bennem, és egyre inkább magaménak éreztem a saját zsidó identitásomat. Ha a gyűlölet és agresszió áll az egyik oldalon, az én helyem határozottan a másikon van. De még ez sem volt egy igazán pozitív megközelítés. Felháborítottak a szitokszavak, amiket a hírekben hallottam, az igazságtalanság, amit megtestesítettek és visszhangoztak, és megértettem, hogy az egyetlen igazi eszköz a kezemben az ellenálláshoz az, ha magammal és másokkal szemben is vállalom a zsidóságom, és harcba szállok a félelemmel, ami el volt (és néha még van is) ültetve bennem.

Kezdetben a zsidóságom ahhoz nyitott kapukat, hogy más kisebbségek helyzetébe ássam bele magam jobban. Elkezdtem jobban odafigyelni faji alapú kirekesztésről szóló hírekre és beszélgetésekre, aztán a nők helyzete és az LMBTQ aktivizmus irányába fordítottam a fejem. Rengeteget tanultam empátiáról és a másokat érő igazságtalansággal szembeni kiállásról, de közben mégsem kellett igazán arra fókuszálnom, hogy én mitől vagyok „én”.

Visszanézve, azt hiszem, kicsit mások kisebbségi identitására kellett figyelnem, mielőtt a sajátommal igazán megbékéltem volna. Végül 26 évesen valami elkezdett húzni a zsidó közösség felé. Nem igazán tudom megmagyarázni. Azt hiszem, úgy éreztem, ez a lehető legtermészetesebb következő lépés. Hetek leforgása alatt csatlakoztam a budapesti zsidóság néhány kisebb közösségéhez, eseményekre, képzésekre, utazásokra csatlakoztam. Azt hiszem, meg kellett tanulnom, hogy nem egy módja van, ahogy az ember zsidó lehet, mielőtt el tudtam merülni a közösségemben.

Ez volt az első pont egész életemben, amikor a zsidó identitásom végre tisztán örömteli érzésekkel társult. A düh, a félelem, a zavar még mindig ott volt, de végre éreztem, hogy tartozom is ehhez a közösséghez, magabiztosan és büszkén zsidónak éreztem magam.

Őszintén szólva, elég sok a lemaradásom. Ma már nem hiszek azoknak a (belsővé tett, purista) hangoknak, akik azt mondják, csak bizonyos módon lehetsz jó zsidó. Ugyanakkor lenyűgöz és izgat a zsidóság minden aspektusa, spirituálisan és intellektuálisan is. És legnagyobb meglepetésemre, érzek valami folyton jelen levő ismerősséget, hazaérkezést, amikor a judaizmusról tanulok.

Sokáig csak úgy tudtam a zsidóságomat meghatározni, hogy holokauszt túlélők leszármazottja vagyok. Ma úgy érzem, egy nagyobb közösséghez is tartozom. Egy olyan közösséghez, amely évszázadok nehézségeit élte túl és ma is virágzik, olyan értékekre építve, ami az ősöket és engem is összeköt.